VALLOMÁS.

16 éves, hetedik osztályos, amúgy átlagos kamasz srác vagyok, vagyis mégsem. Engem ugyanis nagyon sok szakember vizsgált már, és diagnózist is adtak. A legutolsó a diszkalkulia volt.

Kezdem egészen elejéről. Koraszülött voltam. Szüleimtől hallottam, hogy csecsemőként  többször kerültem kórházba, merev izomtónusom miatt  későn  kezdtem el járni. Aztán óvodás koromban jártam gyermekpszichiátrián, mert az óvodában nehezen maradtam nyugton, gyakran forogtam, hintáztattam magamat, ezért figyelemzavarra gyanakodtak, ami nem igazolódott be. Jártam akkoriban szemésznél, mert nagyon közel hajoltam az asztalhoz, ha rajzoltam. Logopédusnál, aki a beszédhibáim miatt kezelt. Iskolába egy évvel később mentem, mint óvodás csoporttársaim (pedig nagyon nem akartam óvodás maradni). Aztán eljött az első osztály, ahol megint én voltam az, akit vizsgálgattak. Tanítás alatt fáradékony, lassú voltam, és azt mondták, hogy rossz testtartással dolgozom, ha írok. Így szüleim ortopédiára vittek, gyógytornára járattak. Az iskolában a fejlesztő tanárhoz küldtek, mert „kanyargós” volt a kézírásom és eltévedtem a sorok között, tükörírással írtam a betűket, számokat. Később 10-12 évesen egyre többször éreztem, hogy fáj a fejem, a gyomrom, korán feküdtem mégis nehezen keltem fel reggel. Ezért pszichológushoz küldtek, aki szociális fóbiára gyanakodott.

Mi is a bajom? A papírok közben gyűltek, mindegyiken más állt, más javaslat, melyek átmeneti reményt adtak, igazi megoldást azonban nem.

De arra ma is jól emlékszem, hogy kezdetben tanítás és napközi után otthon a matematikát még órákig kitartóan gyakoroltuk. Hol édesapámmal, majd az ő türelme fogytán édesanyámmal, húgommal. Mindenki sajnált és segíteni akart. Aki csak a közelembe került a családból vagy mellém ült, az számolásos feladatokat adott. Nem hitték el, hogy nem lehet megtanítani nekem és nem tudom megjegyezni  a számokat, a számsorokat a szorzótáblát, a törteket…Nem értem azt, hogy ha legalább egy hétre megy a család pihenni, akkor az  több, mint a tavalyi. Amikor csak öt napra mentünk.

Az olvasás jól ment, így arra már nem jutott idő, hogy abból is elővegyük a leckét. Néha édesanyám megírta helyettem matematikából a házi feladatot, húgom pedig ha szüleim hétvégén is pl. a számok összegeiről faggattak, súgott nekem vagy kiabálta helyettem.

Szurkoltak, hogy az iskolában ebből minél kevesebbet vegyenek észre tanítóim, osztálytársaim. Így is volt, bár még harmadikos koromban is ujjamon számoltam és lassú voltam, de az eredmények többnyire stimmeltek, és a jó szándékú tanítónő kivárta. Gyakran maradtam ott az utolsó órában korrepetáláson is. Édesanya pedig a tanáraimat gyakran felkereste és elmesélte milyen szorgalmas a fia. Így aztán a „kegyelem” osztályzatok jó pár évig nem leplezték le hiányosságaimat. De a tanórákon szótlan fiúnak, vagyis nekem gyakran felrótták, hogy nem jelentkezem és nem vagyok aktív matematikaórán, miközben szünetekben egészen beszédesnek láttak.

Kipróbáltam ötödik, hatodik osztályban a külön órákat is, iskola után hetente kétszer nem haza mentem, hanem magánórára. Vittem a matematika könyvemet, füzetemet és abból válogatott tanárom számomra. Hasonlókat ahhoz, mint amilyenek nem sikerültek tanórán.

Tartott ez egészen addig, amíg a kamaszként először ki nem mondtam az otthoni gyakorlásokra és a külön órákra a nemet. Hiszen, ha nem is megy a matematika, azért egészen jól megy a biológia. Imádom a madarakat: ornitológus akarok lenni és nem matematikus. A madárrajokat úgysem akarom megszámolni, a nevüket pedig latinul is tudom, és a viselkedésükről, szokásaikról is hosszan tudok mesélni- ami még biológiatanáromat is elkápráztatja. Nem akartam az egész délutánomat a számokkal tölteni, akkor, amikor más terveim voltak és a madarakról akartam e helyett inkább olvasni.

Sajnos a gyakorlások hiányának ára egy egész nyári szorongás után is bukás lett matematikából, mivel nem sikerült a pótvizsga sem. Az egészből a legrosszabb az volt számomra, hogy annyira izzadt a vizsgahelyzetben a tenyerem, hogy a tollam is kicsúszott a kezemből, alig tudtam írni.

– A hetedik osztályt újra kell járnia. – hangozott akkor a vizsgaelnök szájából. Így  újabb nehéz helyzet állt elő, és  kétségbe esett szüleim újabb kérdésekre kerestek választ és lépéseket fontolgattak. – Évismétlés ugyanebben az iskolában? Hiszen kigúnyolják az osztálytársai. – gondolták. – Ha felvételiznie kell majd nyolcadik osztályban, hogyan írja meg azt matematikából? –Nem kerülhet be abba a középiskolába, amit már régen kinéztünk számára?  Vizsgálja már meg valaki, és mondja meg mit tegyünk!

Ekkor kerültem el a helyi nevelési tanácsadóba, akik a vizsgálatuk után egyből vélelmezték a sajátos nevelési igényre való jogosultságomat, és ehhez már ők kérték a tanulási képességet vizsgáló szakértői és rehabilitációs bizottság vizsgálatát. Ki mondták a kulcsszót, és mi hittünk neki: diszkalkuliás vagyok. Itt javasoltak fejlesztési területeket, ehhez szakembert, és egy olyan iskolát is, ahol mindez helyben megvalósulhat.

Azóta már diszkalkulia reedukációs terápiára járok, ami nagyon lelkesít. Bízom a kitartásom és az akaratom  erejében.

(Szabó Ottilia írása)

Részlet a www. beszedjavito.hu -ról