“Vannak napjaim, amikor nagyon elkeserít, hogy nem tudom azonnal megválaszolni az olyan pofon egyszerűnek hangzó kérdéseket, hogy mennyi 7 meg 4, vagy mennyiből vettem el 3-at, hogy 6 lett. De még sorolhatnám azokat a szituációkat, amikor csak állok és nézek, vagy ülök és csendben vagyok, abban bízva, hogy nem veszik észre, hogy nincs válasz, legalábbis én nem tudok válaszolni. Nincs válasz, ha számokat hallok, ha azt hallom, hogy ‘meg’, vagy azt, hogy ‘mennyi’, és ‘még’, és ‘vegyél el’…
Pedig 14 évesen ezeket már rengetegszer hallottam, és nem kevésszer az eredményt is. De valahogy nem tudom rávágni úgy, mint ahogy mások teszik ezt.
Néha én is kiszámolom, de ahhoz türelem kell. Már csak azért is, mert meg kell találnom azt a pozíciót, amikor nem látják, hogy az ujjaimat fogom használni. El kell rejtenem jó régóta. Amúgy sem úgy használom, ahogy mások, mert nekem látnom sem kell, csak éreznem az ujjaimat. Kissé meg kell őket emelgetnem, össze kell érintenem, és persze közben egyesével sorolgatnom kell a számokat, vagy előre, vagy visszafelé. És ahol megállok, ott az érzésre figyelve, kimondom a számot.
De miért van így? Miért van az, hogy nekem a 2+2 az 5, vagy 4, vagy 3 is lehet, szinte mindegy? El kell gondolkodnom azon, hogy vajon melyiket mondjam ki. Sőt, még azon is, hogy 4-ből 0, az 4-e vagy 0? Az nekem mindegy, hogy egyetlen számhoz, vagy egymás után írtan, sok számhoz kell, hogy adjak még – én bizonytalan vagyok, vagy csak találgatok…
Kiskoromban, – azt meséli anyu -, hogy nem szerettem azt csinálni, mint a többiek, és sokat játszottam egyedül. Különösen nem érdekeltek az olyan társasjátékok, mint a építők, vagy a dobókockások. Na, hát ma sem játszanék ilyenekkel! De például a puzzle-ben jó vagyok, ott nem kell számolgatnom!
Manapság inkább sportolok a társasjátékok helyett. Viszont tudom magamról – hogyha edzés után bemegyünk egy pizzériába a haverjaimmal és többen, közösen pizzát rendelünk, az árát meg elosztjuk egymás között – na én ilyenkor meg sem szólalok és zavartan keresgélek egy papírpénzt – nehogy a pénzérméimet kelljen összeszámolnom – és odaadom egyből. Nem szívesen fedem fel zavaromat…
Kevesen tudják ezt rólam, csak a matek tanárom…, és ő nem kér meg soha olyanokra, mint például, hogy írjak fel egy eredményt a táblára, vagy az osztály előtt számoljak ki valamit matek órán. Elfogadta, hogy én vagyok az, aki soha nem jelentkezek órán…
Szóval, sorolhatnám mennyi mindenben megakadályoz az, hogy nem boldogulok a számokkal, miközben például az angol a kedvenc tantárgyam, de a töriből és a föciből is képes vagyok egyszer-egyszer az osztályban a legjobb dolgozatot írni.
Na, ezt kéne megfejteni. Mi a gond velem? Van megoldás? …”
A szakember gondolatai…
Napjainkban egyre több család, pedagógus találkozik számolási problémával. Napjainkban nő az igény a diszkalkulia azonosítására, a terápiájára és a tanórai megsegítésére.
Szakember nélkül, ha fel is merül valakiben a diszkalkulia, akkor azt gyakran a kizárásos módszerrel igyekszik megfejteni. Vagyis, ha a gyerek rendesen járt iskolába, akkor az elmaradását nem a hiányzó oktatási tapasztalat okozza. Ha legalább átlagos értelmi képességű, akkor a zavar oka nem az alacsony intelligenciája. Ha rendezett családi körülmények között él, akkor nem az otthoni feszültségek okozzák a bajt. Tehát nem magát a diszkalkuliát ismerik fel, hanem azt, mi nem az.
Már csak ezért is lényeges a korrekt és komplex kivizsgálás. Ugyanakkor ma még gyakoriak a diagnózisokban az átfedések. Előfordul, hogy ugyanazt a fiatalt/gyereket a pszichológus szorongónak diagnosztizálja, a gyermekpszichiáter hiperaktívnak, a gyógypedagógus diszkalkuliásnak, így más-mást terápiát javasolnak.
A numerikus megismerés, vagyis a számolás fejlődési zavara pedig mondhatjuk, – mérési módszerektől függően -, az iskolás populáció 3-6 százalékát érinti. A ‘fejlődési’ az azt jelenti, hogy a korai életszakaszban indul, így már korán vannak gyanújelek, amelyekre fel lehet figyelni. Alapvető probléma, hogy mind a mai napig nem tudjuk teljesen megadni egyértelműen azt, hogy mi okozza elsődlegesen a diszkalkuliát. Egy részük jól azonosítható genetikai sérülésekhez kapcsolódik, más részük familiárisan jelentkezik, vagy környezeti háttere van, akár halmozódik is, de van amikor nem derül ki, mi lehet az ok.
A diszkalkulia a számolási képesség részbeni hiányát, zavarát jelenti. Diszkalkuliás az a fiatal/gyermek, aki a matematika megtanulásához célzottan szükséges képességei fejlődésében kórosan alulmarad a többi tantárgy megtanulását szolgáló képességek fejlődéséhez képest. Lokalizáció szerint is fel lehet osztani, hogy melyik agyterület érinthet, ehhez MRI, és más képalkotó eljárások szükségesek. Amíg a tipikus fejlődésű gyerekek matematikai műveletvégzését – a kezdeti erőfeszítés után – egyre inkább a gyors, automatikus előhívás jellemzi, addig a diszkalkuliások esetében az egyszerű stratégia sem rögzül, vagy ha rögzül, akkor is helytelenül. Ezért is boldogulnak nehezen a vásárlással, vagy nem tudják megjegyezni, hogy mennyibe kerülnek az árucikkek, mennyi visszajárót kapnak vásárláskor. A számolási folyamatok kapcsolatban állnak a téri képességekkel, ezért nem szeretik az építőjátékokat, vagy ezért nem tudják leolvasni mindegyik az órán az időt. De általában nem értik a számokkal kapcsolatos helyzeteket, nem értik a pontozásos sportokat, problémát okoz a mérés (például hőmérséklet, magasság, súly esetében is).
Jól jellemzi ezt egy példa a fiúról, aki nem tudja megmondani, a társaság számát hallva, hogy elég-e az asztalon a pohár. Ha végig tudja ugyan mondani sorban a számokat, nem tudja, hogy az mennyiségileg mit jelent.
A számolási zavarokkal küzdők azért vannak hátrányban az iskolában, mert az oktatásuk alig illeszkedik képességeikhez.
Pedig ők is képesek megtanulni számolni, csak nem úgy, mint a többiek, hiszen sajátos információfeldolgozási mód jellemzi őket, amely egész életükben sok előnnyel és hátránnyal is járhat. Számukra elvész a számok jelentése és csak kompenzációs mechanizmusok segítségével tudják megoldani a matematikai feladatokat, és még ha helyes is a végeredmény, az értelmetlen, jelentés nélküli lehet számukra.
Ha a pedagógus képes stressz-szegény környezetet teremteni, akkor a diszkalkuliás diák reménykedhet.
Ehhez a pedagógusoknak ismerniük kell a tanítványaikat, és egyúttal azokat a módszereket is (pl. a Dyscalculine Programot), amellyel a hatékonyságukat képesek növelni. Tudniuk kell, hogy az eszközeiknek el kell térniük a normál tanulókétól. Tudniuk kell, hogy számukra nem a sorba rakott és egymás tetejére tornyosuló apró ténydarabkákból építhető fel matematikai tudás.
Ehhez kell társulnia a fejlesztésnek. Terápia mellett is a diszkalkuliások egyéb jelzésekre támaszkodnak. Ahogy a színvakok is a közlekedési lámpák színeit a pozíciójukból tudják, a diszkalkuliások is a helyzetekre adott reakciókat rögzítik. Ennek is köszönhetik, hogy más képességeik igen magasan fejlettek. Sokan rendkívül kreatívak, gazdag a képzeletük, sokukból lesz művész. Intelligenciájuk semmivel nem marad el az átlagtól, sőt gyakran magasabb annál.
Szóval, bízz magadban!
Szabó Ottilia írása, 2020. július 28.
További cikkeket a témában itt olvashatsz>>>
Ha megismernéd a Dyscalculine Programot részletesebben, csatlakozz képzésünkhöz>>>
Ha konzultálnál szakemberünkkel, szakmai tanácsra, vagy mentorálásra lenne szükséged >>>