Amikor a kisgyermek óvodás, nem feltétlen hangsúlyozza számára még a környezete a számolás szükségességét, a mennyiségek megnevezését – mint a dolgok egyik lényeges tulajdonságainak felismerését. Így elnézi neki azt is, ha ezen a területen többé-kevésbé gyengébb társainál. Ám, amint iskolába kerül, ugyanerre a hiányosságára már, mind a családja, mind a tanítója, mind társai kritikusan, riadtan reagálnak. Ekkor ijed meg először a számolási problémákkal küzdő gyermek, és ekkortól indul el igazán az a matematikatanulási sikertelenségi folyamat, amelyet sorozatos kudarcok, és küzdelmes iskolás évek követhetnek. 

Az első reakció az első kudarcokra mindenképpen az, hogy ezek véletlenül nem sikerültek, majd megpróbálom, majd megpróbáljuk. Ebben természetesen a szülő, a tanító is partnerek még, ők is segítenek többet gyakorolni, biztatnak, és mindenki reménykedik abban, hogy hamarosan jobb lesz. Közben múlnak a hetek, hónapok, akár évek és már egyre kevesebben használják számoláshoz az ujjukat, egyre többen képesek gyors és helyes választ adni egy-egy matematika feladatban, és értik azt, amit a tanító kérdez. De ott van ő, aki nem érti, az ujján számol, szótlan, ha kérdezik, vagy hibásan felel matematika órán. Nem tudja, miért csak neki nem jut eszébe a válasz. Nem érti, hogy miért szinte csak ő az, akinek mindig gyenge a matematika dolgozata.

A tanítója korrepetálásra hívja magával, mert ő sem érti, miért nem ér el többet nála, miközben más tantárgyakban sikeresebb. A szülő pedig, amikor hazaér, nyomban matematika példákkal gyötri. A testvére kicsúfolja, hogy ő kisebb, és mégis tudja a választ. No, és néha, amikor már látni sem bírja a számokat és dacol otthon, büntetést kap.

Eközben lelkiismeret-furdalás gyötri. Sajnálja kétségbeesett szegény szüleit, mert fáradtan, munka után és hétvégén, órákon át, vele tanulnak, és ő mégsem hozza a jó osztályzatokat. Így nem lehet elújságolni a barátoknak, rokonoknak sem, hogy oklevelet kapott például év végén. Fáj a hasa, a feje és fáradt, álmos, életunt, mert felelősnek érzi magát a kialakult helyzetért.

Meddig tarthat ez az állapot? Mikor mondják meg a szülőknek, a tanítóknak és persze a gyermeknek is, hogy mi a baj? Kik és kinek mondják el? Szégyellni kell ezt? Baj, ha kiderül? Mi ez a furcsa állapot, van rá gyógymód?  De mi lehet az? – kérdezgethetné ezeket a gyermek is, és a szülő is.

Nos, a válasz az, hogy lehet, hogy a gyermek diszkalkuliás. A vizsgálat halogatható, de miért is? Hiszen a vizsgálat megtörténte után, nemcsak kiderülhet az, hogy mi okozza a tüneteket, megszületik a diagnózis, egyben meghatározzák a fejlesztési területeket, szinteket, hanem segítik az elfogadást. Csak ezután indulhat el „igazi” segítséggel egy közös munka, amelyben a diák, a tanító, a szakember és a szülő együtt vesz részt: az iskolában és otthon is. Mindenkinek másként van szerepe, aki a gyermek körül van.  De ebben a szakemberek segítenek, már a szakértői vizsgálat alkalmával is.

A számolási zavar, a diszkalkulia vizsgálatát évek óta a tanulási képességet vizsgáló szakértői bizottságok végzik. A gyanú felmerülése után az iskola, vagy a szülő kérhette eddig is a vizsgálatokat a helyi pedagógiai szakszolgálatnál (a nevelési tanácsadónál). Így van ez napjainkban is, illetve annyiban módosult, hogy a helyi a pedagógiai szakszolgálat, a nevelési tanácsadó, járási szakértői bizottsági tevékenységet végez, és amennyiben vélelmezi a diszkalkuliát, továbbítja a gyermek vizsgálati anyagát a megyei szakértői bizottságnak, aki a diagnózis mellett a fejlesztésre is fókuszál.

Nem szabad azonban megijedni, hiszen a cél a megfelelő segítségnyújtás, a támogatás megtalálása. Ebben az esetben a járási szakértői bizottság (nev. tan) vizsgálata után, a megyei szakértői bizottság is végez vizsgálatot.

Ha bebizonyosodik, hogy a gyermeknél fennáll az a részképességzavar, ami miatt diszkalkuliás, akkor ő az iskolájában kiemelt figyelmet, különleges gondozást igényel. A különleges gondozás, ellátás gyógypedagógiai többletszolgáltatást jelent, ami a képességfejlesztést, de a tanórai megsegítést, differenciálást is magába foglalja. Mindez csak olyan intézményben valósulhat meg, amelyik felvállalja, szakemberei és azok módszerei alkalmasak a gyermek fejlődésének elősegítésére. A sajátos nevelési igényű gyermekek számára tanórai foglalkozásokon túl szükséges rehabilitációs-habilitációs vagy rehabilitációs tanórai foglalkozásokat is szerveznie az intézménynek. Ennek a heti időkerete törvény által meghatározott az egyes évfolyamokra nézve.

A fejlesztések mellett szükség lehet ugyanakkor arra, hogy a diák értékelése és minősítésekor figyelembe vegyék fennálló problémáit, biztosítsanak például lehetőséget az eszközhasználatra (korong, abakusz, számegyenes, számtáblák, számológép használatára). A jogszabályok alapján mód van a matematika tantárgyakból, vagy matematika tantárgyrészekből (például a számolásos feladatok értékelése alóli felmentés),  a tanuló teljesítményének értékelése és minősítése alóli felmentésre, számonkéréseknél időkedvezményre. De természetesen, erre értelemszerűen akkor érdemes gondolni, ha a fejlesztések ellenére a követelmények teljesítése nehezített.

A pedagógusnak nemcsak dicséretekkel és motiváló attitűddel szükséges a gyermeknél az önmagához mért fejlődést értékelni, hanem fel kell készítenie az osztálytársakat is az elfogadásra, a helyes viselkedésre, a tanulótársi segítésadásra.

A gyermek életébe új kulcsszereplő lép be, ez a gyógypedagógus, aki fejleszti őt, és a pedagógusaival közösen tervez, és megosztja vele a tapasztalatait, észrevételeit, javaslatait. A szülőnek, megismerve a gyermek fejlesztését végző szakembert, szintén az ő tanácsait meghallgatva szükséges gyakorolnia a gyermekével.

Végül, mit is nyer a gyermek azzal, ha diagnosztizálja a szakértői bizottság a diszkalkuliáját?

A válasz egyértelműen az, hogy esélyt nyer.

Esélyt arra, hogy ne csak kudarc legyen a matematikatanulás. Esélyt arra, hogy környezete elfogadja és segítse a számolási problémája leküzdésében, esélyt adva a fejlődésre, a fejlesztésre. Esélyt a harmonikus személyiséggé válásra, a reális önértékelés elérésére. Esélyt arra, hogy megtapasztalja azt, hogy nincs egyedül, és körülveszik támogató családtagok, osztálytársak, tanítók és szakemberek, akik hisznek a fejlődésében. Már csak hasznosítania kell.

2013. május 27., Szabó Ottilia, a Dyscalculine szakembere